Vannak emberek, akik nem szeretnek köntörfalazni. Kimondják, amit gondolnak, vállalják a véleményüket, és nem próbálnak mindenáron megfelelni mások elvárásainak. Nem feltétlenül akarnak vitát gerjeszteni, egyszerűen csak önmagukat adják. Mégis gyakran kapják meg a környezetüktől, hogy nehéz természetűek, túl szókimondóak vagy éppen kezelhetetlenek. De vajon valóban velük van a probléma, vagy inkább azzal, ahogyan a környezetük reagál az egyenességükre?

Az önazonosság nem azt jelenti, hogy valaki mindig hangos, mindenkinél jobban tudja az igazságot, vagy képtelen kompromisszumot kötni. Sokkal inkább azt, hogy tisztában van önmagával, az értékeivel és a határaival. Nem mond igent valamire csak azért, mert mások ezt várják tőle, és nem vállal olyan szerepet, amely idegen a személyiségétől. Képes nemet mondani, kiállni magáért, és akkor is vállalja a véleményét, ha az nem arat osztatlan sikert.

Ez a fajta határozottság azonban nem mindenkinek komfortos. A hétköznapokban sokan inkább kerülik a konfliktusokat, igyekeznek alkalmazkodni, elhallgatják a valódi érzéseiket, vagy egyszerűen nem mondják ki azt, amit gondolnak. Amikor egy ilyen ember találkozik valakivel, aki nyíltan kommunikál, nem fél kérdezni, visszautasítani vagy akár szembesíteni másokat egy kellemetlen igazsággal, könnyen feszültté válhat.

Az egyenes beszéd ugyanis tükröt tarthat mások elé. Előfordulhat, hogy valaki nem azért érzi kellemetlennek a másik társaságát, mert az valóban bántóan viselkedik, hanem azért, mert mellette saját bizonytalanságai, kimondatlan gondolatai vagy meg nem húzott határai is láthatóbbá válnak. Persze az őszinteség sem jogosít fel senkit arra, hogy tapintatlan vagy sértő legyen. Nem mindegy, hogy valaki tisztán kommunikál, vagy mások érzéseit figyelmen kívül hagyva mondja ki a véleményét.

A „nehéz ember” címke sokszor éppen azokra kerül, akik nem hajlandók minden helyzetben bólogatni. Akik kérdeznek, vitatkoznak, és nem fogadják el automatikusan azt, amit eléjük tesznek. Pedig a véleménykülönbség nem feltétlenül ellenségeskedés. Egy jól működő kapcsolatban, munkahelyi közösségben vagy baráti társaságban is helye kellene legyen annak, hogy valaki másként gondolkodjon.

Ugyanakkor érdemes az önazonosságot sem összekeverni a merevséggel. Attól, hogy valaki határozott, még nem kell mindenáron ragaszkodnia a saját igazához. Az önismeret része az is, hogy képes meghallgatni másokat, elismerni, ha tévedett, és szükség esetén változtatni az álláspontján. Az igazi belső erő nem abban rejlik, hogy mindig nekünk legyen igazunk, hanem abban, hogy mások véleménye mellett is meg tudjuk őrizni önmagunkat.

Talán mindannyiunknak érdemes lenne elgondolkodnia azon, miért zavar bennünket, ha valaki nem akar megfelelni. Miért érezzük támadásnak, ha valaki nemet mond, vagy miért tartjuk kellemetlennek, ha valaki őszintén megfogalmazza a gondolatait? Lehet, hogy nem minden „nehéz emberrel” nehéz együtt élni. Lehet, hogy egyszerűen csak olyan emberrel találkozunk, aki nem azt mondja, amit hallani szeretnénk.

A világban így is rengeteg az alkalmazkodás, a megfelelési kényszer és a kimondatlan gondolat. Talán nem az önazonos emberekből van túl sok, hanem az őszinte beszélgetésekből túl kevés. És néha éppen azok tanítanak bennünket a legtöbbet, akikkel elsőre a legnehezebb kijönni.